(A kép forrása: www.rcni.com)

Mivel külön, de mégis együtt nevelgetjük a 3,5 éves kisfiunkat, elég sokszor van a gyerek az édesapjánál.
Szerencsés vagyok, az elválás ellenére nagyon jò a kapcsolatunk, meg tudunk beszélni dolgokat, támogatjuk egymást, teljes mértékben a pupák igényeit vesszük figyelembe a közös döntésekben is. Nem véletlenül, csak úgy magától alakult ez így, nagyon sok munka van benne, mindkettőnk (sőt, mindhármunk) részéről.

Hétköznap szinte minden nap találkoznak egymással, 2 hetente pedig fixen ott tölti a hétvégéket a gyerek. Ez nekem ajàndék idő (lehetne), hiszen ilyenkor csinálhatunk közös programokat kettesben a párommal.

(Igen, nálunk ez ilyen összetett mozaik családos sztori, van Apa meg Apu ...

(a kép forrása: facebook - lonely mother)

Tök érdekes, hogy miért pont ìgy neveztem el ezt az egészet. Az anyahajò része valahol egyértelmű volt, mert a terhességem alatt szò szerint annak éreztem magam. Elveszett az eredeti én, és màr csak annyi funkciót làttam a sajàt létezésemben, hogy ezt a gyereket kihordjam és egészségesen a vilàgra hozzam (ìgy vagy ùgy).
Aggódtam, paràztam, nyomasztott minden, de mivel mindenki azt ìgérte, hogy nemsokára megérkezik az a bizonyos csillámpònis, hárfazenés, pùderillatù ròzsaszìn köd. Hát én vàrtam, vártam, de csak nem jött...
Miután megszületett a kisfiam a teljes fogalmatlanságban léteztünk, csak mi ketten, elszigetelten, elzártan, egy lakatlan szigeten. Hiába volt mellettem valaki, nem ...

Fiatalabb koromban (na nem mintha most olyan nagyon öreg lennék, inkább csak tapasztaltabb) nem voltam túl spirituális. Pedig mindenhol azt olvastam és sokan mondták is nekem, hogy a lelki problémák bizony tudnak fizikai tüneteket is okozni. Persze, kistaknyosként még teljesen biztos voltam benne, hogy ez marhaság, nekem nincs szükségem ilyen okoskodásokra, pláne nem segítségre.

Akinek barátai vannak, annak nem kell szakember...  Pszichológus? Ugyan.

Majd én megoldom egyedül.

Az életem első negyedszázadát ebben a meggyőződésben éltem.

Aztán huszonhat évesen végignéztem az édesapám végtelennek tűnő, fájdalmas haláltusáját, és már én is éreztem, hogy nem megy, nem tudom elfojtani, egyedül ezt már nem fogom tudni feldolgozni.

2017. szeptember 15. Minden cuccom dobozokban van, már csak a ma esti dolgaimat kell becsomagolnom. Kora reggel jönnek a költöztetők, pedig 7 hónapos terhesen már nagyon nehezemre esik reggelente felkelni. Rettenetesen szorongok, az elmúlt hetekhez hasonlóan most sem fogok sokat aludni. Folyamatosan kattogok.

Az égvilágon senkit nem ismerek Tatabányán, hogy lehettem ennyire hülye, hogy mindent feladok itt? Biztos munkahelyet, szuper pesti kislakást, barátokat, ismerősöket? Én, aki a megszokások rabja, aki minden apró változástól összecsinálja magát?! Nem vagyok normális. És a babával mi lesz? Még magamról sem tudok rendesen gondoskodni… Mi lesz velem? Mi lesz velünk? Rettegek.

2017. november 24. 7:04 A 38. hétben vagyunk, egy utolsó NST-re kell ...

A kép forrása: dailymail.co.uk

Elém került ma egy cikk, amiben a szülők digitális tudatosságára hívják fel a figyelmet (Tatár Csilla döbbenetes videójával, ahol 7 perc alatt szedett össze rengeteg információt egy gyerekről az anyukája instagram oldaláról).

Először hümmögtem, hogy hát igen, vannak kevésbé átgondoltan posztoló anyukák is, akik teljes betekintést engednek a gyerek privát szférájába idegeneknek is, de én aztán biztos, hogy nem tartozom közéjük...

Engem, minket ez nem érint, okosan csinálom.

A kép forrása: www.mymdnow.com

Persze, minden rendben, ismételgetem gépiesen a 'na és jòl vagytok?' kérdésre válaszként.
10 és fél hónapja dolgozom itthonról, és ebből legalább 6 hónapig itthon volt velem a 3 éves gyerekem is.
Eleinte naivan tartottam magam ahhoz, hogy ez szuperjòl is elsülhet, majd én simán összeegyeztetem a home office-t, az otthoni bölcsis foglalkoztatásokat meg a háztartást is.

Na majd én megmutatom, hogy kell ezt csinàlni.

Ma kedd van, reggel korán felkelek, hogy még a kisfiam ébredése előtt elintézzem a legfontosabb napi teendőket, előredolgozom, mindig minden naprakész. Még alszik, így nem indítom el a mosógépet, csak bekészítem a szennyes ruhákat, rendet rakok, listát írok, priorizálok. Kényelmesen ...

A kép forrása: awordywoman.com

Bár 1158 napja (de ki számolja…) gyakorlom a szülőséget, sokszor még most is döbbenten ébredek fel reggelente, hogy életem végéig szóló feladatom és felelősségem van. 

Gyerekem született. Baszki.

Az eddigi közös napjaink nagy része nyilván rengeteg örömöt tartalmazott, de szakadjon rám a plafon, ha azt merném mondani, hogy számítottam rá, hogy ez ennyire nehéz és kemény lesz. 

Ettől még persze, a saját  lehetőségeimhez képest, megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Mivel sosem voltam egy tipikus nőies nő, sokan mondogatták, hogy várjam csak ki, majd ha megérkezik az életembe A FÉRFI, a nagybetűs , majd Ő kihozza belőlem az igazi nőt. Gondolkodtam ezen is, hogy vajon ...

Nagyon fontos, hogy megtanítsd gyermekedet arra, hogy jól tudjon lazítani, ebben te tudsz a legtöbbet segíteni neki! Legyen számukra az ellazulás képessége magától értetődő a mindennapi életükben is. Te is tudod, hogy ma már ezerszer több inger éri a gyereket, az ovi, iskola, a csúcs szuper játszóházak millió fénnyel és zajjal, a szimpla utcai közlekedés, főleg egy nagyobb városban, vagy éppen a család bővülése, ez szüntelen pszichikai és fizikai terhelés számukra. Ezeken a külső hatásokon sajnos nem igazán tudunk változtatni, de azon igen, hogy megtanítjuk őket kezelni az ingerek okozta feszültséget, stresszt és szorongást!

A relaxációval megtanulja, hogyan figyelje teste jelzéseit, milyen az, amikor feszült, és milyen a ...