(A kép forrása: www.rcni.com)

Mivel külön, de mégis együtt nevelgetjük a 3,5 éves kisfiunkat, elég sokszor van a gyerek az édesapjánál.
Szerencsés vagyok, az elválás ellenére nagyon jò a kapcsolatunk, meg tudunk beszélni dolgokat, támogatjuk egymást, teljes mértékben a pupák igényeit vesszük figyelembe a közös döntésekben is. Nem véletlenül, csak úgy magától alakult ez így, nagyon sok munka van benne, mindkettőnk (sőt, mindhármunk) részéről.

Hétköznap szinte minden nap találkoznak egymással, 2 hetente pedig fixen ott tölti a hétvégéket a gyerek. Ez nekem ajàndék idő (lehetne), hiszen ilyenkor csinálhatunk közös programokat kettesben a párommal.

(Igen, nálunk ez ilyen összetett mozaik családos sztori, van Apa meg Apu is.)

Erre a 2 napra ismét csak egy szerelmes pàr lehetünk, akiknek nem arról szòl a nap minden perce, hogy gyümölcsöt hàmoznak, leevett-leivott ruhàkat cserélnek, bilivel szaladgálnak az éppen szobatisztulò gyerek utàn.
Ez a hétvégénk is csodàlatos volt, mert nyakunkba vettük a várost, elmentünk együtt ebédelni, aztán a Férfi randizni vitt a felùjìtott, vadiúj városi könyvtárunkba (oké, elég egyszerű lány vagyok, adj enni és legyen valami könyves rész is a dologban, és boldoggá tettél).
Beszélgettünk, rengeteget nevettünk, töltődtünk.
Majd elbattyogtunk az oltàsra.
Tehàt alapvetően tök jòl kellene éreznem magam, hiszen kivételes helyzetben vagyok, (sok más anyukával szemben) van segítségem, végre pihenhetek, kikapcsolòdhatok.
De mégsem ìgy élem meg. Elbénáskodom, mert közben ùjra meg ùjra eszembe jut valami.
Azt gondoltam, hogy rendben vagyok annyira magammal meg az anyasàgommal, hogy ez fel se merüljön, aztàn közben meg mégis itt van, szemét módon pulzál a fejemben meg a mellkasomban is, egyszerűen nem tudom elengedni.
Az oltás 2. köre eléggé levert a lábamról (nem ért meglepetésként, az elsőnél is kidőltem, ìgy erre már tudatosan készültünk szabadnappal meg apás eltàvval a gyerek részéről).

A Férfi tökös kárpátaljai gyerek, megùszta egy laza kis karfájdalommal, de én valószínűleg valami gyengébb pesti alombòl jöttem, mert a láztòl meg az egyéb dolgoktól felkelni is alig bírtam ma. Mint az előzőnél is, valószínűleg holnapra kutyabajom sem lesz, de most a làz mellé belépett egy másik már jòl ismert jòbaràt is; a lelkiismeretfurdalás. Nyilvàn alapból nekem van az àtlagosnàl is nagyobb megfelelési kényszerem, amire az anyukalét csak még jobban ráerősìtett, de elgondolkodtam 2 làzalvás között, hogy mennyire reális elvárás az (főleg magam felé), hogy egy Anya mindig topon legyen? Anya nem lehet amùgy beteg?
(És itt most hangsúlyozom, hogy nem vagyok beteg, csak éppen - átmenetileg - kicseszett rosszul érzem magam a bőrömben.)
Anya nem lehet szimplán csak fáradt? Anya nem pihenhet csak ùgy?
Annak, hogy segìtséget kérek másoktól (ezen a ponton a Jòisten áldja meg a Nagyszülőket), akár a gyerekem ellátásával kapcsolatban is, automatikusan vonzania kell magával ezt a kicseszett lelkifurkàt is? Megesz a gondolat, hogy szombat òta másnál van a gyerekem. De közben meg... tegnap estig amùgyis az Apukàjànàl lett volna, hiszen megosztjuk a hétvégéket is. Tényleg bele kell ebbe halni, ha pár napig nem tudok 100%-os szülő lenni? (Itt egy kommentelő meg is jegyezte, hogy egyébként nekem vannak olyan napjaim, amikor 100%-os szülő vagyok? Hm, nyáháháhh. Jogos kérdés.)
Vajon ezt az érzést a környezetem (fél mondatban elejtett megjegyzései, hiszen a Marikànak bezzeg semmi baja nem volt ettől...) vagy inkàbb én generálom? Tényleg bele kell halni az anyasàgba, ha nem megy egyedül?
Nem kellene, nagyon nem.
Megkérdeztem erről az anyukacsoportunk tagjait is, akik 1-2 (ritka, de menő, kérlek, tanìtsatok!) kivétellel hasonlò érzésekről számoltak be.
Bűntudatot éreznek, ha egyedül mennek el valahova, ha maguknak vesznek valamit, ha nem is mondjàk ki, szimplán csak érzik, hogy jò nekem most kicsit egyedül, magammal. Ők nem lehetnek fáradtak, nem lehetnek stresszesek, pláne frusztráltak vagy neadjIsten betegek. Mert mindenhonnan az ömlik ránk, hogy mindig tökéletes anyának kell lenni, aki minden percben makulátlanul fest, csinos és rendben van a haja meg a körme, napközben a gyermek jólétét és a tűzhelyet őrzi, este pedig egy vadmacska az ágyban.

Mivel kíváncsi voltam ennek más nézőpontjaira is, feltettem ugyanezt a kérdést a párom anyukájának is, aki az én szememben a követendő anyaminta, az anyák MVP-je (*sportkifejezés: most valuable player – a legértékesebb játékos).

Hogyan élte meg ő mindezt a ’80-as évek végén, Kárpátalján?

Ezt válaszolta: Ezt most túlparázod.

Annak idején, mivel a generációk tovább éltek együtt, nem is volt kérdés, hogy besegítenek a nagyszülők is a család életébe, ez nem számított szívességkérésnek, legalábbis ők nagyon nem így élték meg. Tény és való (a korszak meg a helyrajzi dolgok miatt), hogy a gyerekek első pár évében nem is nagyon volt elmászkálás otthonról, nem volt moziba járás, vagy egyéb kikapcsolódási lehetőségek. Elvoltak, szépen csendben, előbb hármasban, aztán már négyesben. Nyilván, amint lehetőségük nyílt rá, ők is kimozdultak, hiszen volt kire hagyni a gyerekeket. És jó helyen hagyták őket arra a pár órára is, nem is volt kérdés, hogy elmenjenek-e.

Egyetlen egy alkalommal érzett komolyabb lelkiismeretfurdalást, amikor ott kellett hagynia az akkor 12 éves fiát pár napra, amíg ők átjöttek Magyarországra, hogy intézzék az átköltözést.  És akkor itt megint nem kezdem el túlgondolni, hogy mekkora a szakadék az én lelkifurkám oka meg az övé között...

Tehát ez az anyai túlaggódás vagy öngenerált bűntudat egyértelműen újkori dolog lehet.

Ugyanerre a kérdésre a kisfiam életének 2 legfontosabb férfi résztvevője egyértelműen nemmel válaszolt. Nincs lelkiismeretfurdalásuk, ha a gyerek nélkül csinálnak valamit, mert ezt is annak érdekében teszik, hogy amikor majd együtt lehetnek, akkor egy kipihentebb, türelmesebb verzióval találkozhasson genetikai állományunk jelenleg egyetlen örököse.

És végül, de nem utolsó sorban a gyermek véleményére is kíváncsi voltam, aki köszönte szépen, de amúgy vígan és jól elvolt Apánál, aztán meg a Mamáéknál az elmúlt pár napban, palacsintát evett reggelire, kipacsálta a vizet a mosdókagylóból és ugrált az ágyon lefekvés előtt.

Elárulom, hogy a nagy lelkifurka party utàn milyen volt végre a nagy találkozás, az összeborulàs, amire nyilvàn mindketten ugyanannyira vártunk szombat òta (se):
- Szia Kisfiam, nagyon hiányoztál màr...
- Jò, Anya, de vàrj már, mert itt egy hangya...

Szòval egy szónak is száz a vége, ne szìvassuk màr magunkat mindenféle öngeneràlt bűntudattal feleslegesen, hanem igenis kapcsoljuk ki néha azokat az anyukaagyakat és tessék feltöltődni mindenféle negatív mellékérzések nélkül.

Nem szabad túlgondolni, ha lehetőséged van rá, igenis élj vele, kapcsolódj ki kicsit.

Érdemes vagy rá, neked is jár, megérdemled.

Üres raktárból lehetetlen teljesíteni a rendeléseket, így töltődj fel, idd meg azt a kávét, olvasd el azt a könyvet, menj el a barátnőddel kicsit beszélgetni.

És légyszi, nagyon szépen kérlek, ne legyen lelkiismeretfurdalásod miatta.