Fiatalabb koromban (na nem mintha most olyan nagyon öreg lennék, inkább csak tapasztaltabb) nem voltam túl spirituális. Pedig mindenhol azt olvastam és sokan mondták is nekem, hogy a lelki problémák bizony tudnak fizikai tüneteket is okozni. Persze, kistaknyosként még teljesen biztos voltam benne, hogy ez marhaság, nekem nincs szükségem ilyen okoskodásokra, pláne nem segítségre.

Akinek barátai vannak, annak nem kell szakember...  Pszichológus? Ugyan.

Majd én megoldom egyedül.

Az életem első negyedszázadát ebben a meggyőződésben éltem.

Aztán huszonhat évesen végignéztem az édesapám végtelennek tűnő, fájdalmas haláltusáját, és már én is éreztem, hogy nem megy, nem tudom elfojtani, egyedül ezt már nem fogom tudni feldolgozni.

Muszáj volt, mert egyszerűen nem tudtam hova tenni, hogy az én erős, nagydarab Apám, hihetetlen lexikális tudással és ami még fontosabb, végtelen empátiával a világ iránt, felnőtt testben ugyan, de gyerekként, magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyban, és én nem tudok neki segíteni.

Az, aki egész eddigi életemben a legfontosabb bástyám volt, hogy aztán később a testvéreimmel mi legyünk az ő bástyái, mikor már rosszabbul volt. Egyszerre bántott a gondolat, hogy vajon ő hogyan élheti meg ezt az egészet, és őrölt fel engem az önző érzés, hogy mi lesz velem nélküle? Kiről fogok gondoskodni ezután? Kinek olvasok fel újságcikkeket vagy fejtek vele rejtvényeket az újságban?

„Apukám, megyek fel, kell valami? Egy Sport meg egy Magyar Nemzet, kösszépen, csillagom.”

Sokáig  jártam Psziché nénihez heti 2 beszélgetésre, hogy valahogy a helyére tegyük a dolgokat bennem Apukámmal, a halál lehetőségével, meg úgy általában az egész életemmel kapcsolatban.

Az utolsó 2 beszélgetésünk már a temetése után zajlott, és mivel mindketten úgy ítéltük meg, hogy egyelőre elegendő útmutatást kaptam, folytattam tovább az életemet.

(Spoiler: pár héttel Édesapám halála után, teljesen véletlenül lett egy kutyám, aki eredetileg ideiglenesen érkezett hozzám, de annyira kis szerencsétlen jószág volt, ránézésre talán nem is kutya, cserébe elképesztően vicces és szeretetéhes; természetesen „bebuktam” Őt, így Rozsdás, a kenguru-vizsla keverék 8. éve hű társam és terápiás kutyám.) 

Érdekes, hogy bár rengeteget segített nekem a Psziché nénivel való beszélgetés, még itt sem tudatosodott bennem igazán a lelkem és a testem szoros kapcsolata.

Aztán telt az idő és szépen kezdtem ráébredni, megláttam az összefüggéseket.

Amikor nem tudtam megemészteni egy hosszú párkapcsolat végét, gyulladásos elváltozások miatt,  eltávolították az epehólyagomat.

Amikor nem éreztem stabilnak a munkahelyemet és az otthonomat (’nem volt biztos talaj a lábam alatt’), de nem változtattam, csak erőltettem tovább a dolgokat, többször egymás után kifordult a bokám, bokaszalag szakadás lett belőle. 

Amikor nem léptem ki egy méltatlan párkapcsolatból időben, és nőiségemben is hagytam magam a porba tiporni, az éves kötelező rákszűrésem eredménye P3 lett. Itt már annyira bepánikoltam, hogy végül rávettem magam a változtatásra minden téren, elköltöztem és újraterveztem, azóta ugyan gyakrabban kell járnom, de rendben vannak a leleteim.

Amikor nem mondtam ki fontos dolgokat időben, inkább lenyeltem és őrlődtem rajta csendben, folyamatosan elment a hangom. Most műtétre várok, mert hangszalag polipom van.

A fentiek után végre, ha nehezen is, de megértettem, amit az Univerzum üzenni akart nekem, így időről időre szakember segítségét kérem egy-egy nagyobb (vagy akár kisebb) volumenű probléma kezelésében.

A terápia tényleg sokszor lehet fájdalmas, de nagyon fontos és egy jó lehetőség arra, hogy rendbe tegyünk feldolgozhatatlan dolgokat, vagy magunk mögött hagyjunk olyan sérelmeket, amik gátolnak minket az előrehaladásban. Még nagyon az elején járok én is, de egész jó dolog igaziból megismerkedni magammal, és megtanulni, hogy hogyan kell jól szeretnem saját magamat.

Viszont az érdekes, hogy még mindig furán néznek rám, ha javaslom valakinek a terápiát, merthogy még mindig az az általános ítélet, hogy terapeutához csak az jár, aki bolond...

Én meg azt vallom, hogy azért járok, hogy ne bolonduljak bele a… mindenbe.

Pláne az elmúlt több, mint egy évünk után. A családtagjaim összes keze és lába sem lenne elég, amin össze tudnám számolni azokat az ismerősöket, akik a home office, otthoni bölcsi/ovi/suli és háztartás Bermuda-háromszögében ne kezdenének kicsit becsavarodni (velem az élen, hello…).

Remélem hamarosan megváltozik az ezzel kapcsolatos gondolkodásmód, és másoknak nem a nehezebb úton kell rájönniük ennek a szükségességére.

Eljárunk orvoshoz, fodrászhoz, körmöshöz, karbantartjuk a testünket, pallérozzuk az elménket újabb könyvek elolvasásával, tanulással. De a lelkünket meg nem?

Tényleg kötelezővé tenném, mindegy, hogy pszichológus, kineziológus vagy coach.

De valakink legyen. Ha a testünkre igényesek vagyunk, legyünk azok a lelkünkre is.