(a kép forrása: facebook - lonely mother)

Tök érdekes, hogy miért pont ìgy neveztem el ezt az egészet. Az anyahajò része valahol egyértelmű volt, mert a terhességem alatt szò szerint annak éreztem magam. Elveszett az eredeti én, és màr csak annyi funkciót làttam a sajàt létezésemben, hogy ezt a gyereket kihordjam és egészségesen a vilàgra hozzam (ìgy vagy ùgy).
Aggódtam, paràztam, nyomasztott minden, de mivel mindenki azt ìgérte, hogy nemsokára megérkezik az a bizonyos csillámpònis, hárfazenés, pùderillatù ròzsaszìn köd. Hát én vàrtam, vártam, de csak nem jött...
Miután megszületett a kisfiam a teljes fogalmatlanságban léteztünk, csak mi ketten, elszigetelten, elzártan, egy lakatlan szigeten. Hiába volt mellettem valaki, nem tudtam vele megosztani az ezzel kapcsolatos bennem lévő érzéseket. Ùj városban éltünk, a közvetlen csalàdtagokon kìvül nem ismertem senkit. Ìgy maradtam én meg ez a folyton òbégatò kis csomag.
Elláttam, szeretgettem is, állandó készültségben voltam (tehàt mikor alhattam volna, sem tudtam igazàn), de mégsem tudtam vele igazàn kapcsolódni.
Nem öntött el hirtelen az anyasàg érzése.
És persze, mivel erről nem divat beszélni, hogy egy Anya érezheti magàt esetleg borzasztòan magányosnak is, csak csendben szégyelltem magamat, hogy nekem ez miért nem megy? Mindenkitől azt hallottam, hogy ez a világ legcsodàlatosabb érzése, amikor kiteljesedhetek végre, egyesülhetek az Univerz... mlehh.
Hogy merem én egyedül vagy pláne demotivàltnak érezni magam? Amikor itt egy kisember, aki kitölti a napom minden òràjàt? Tehàt 0-24-ben együtt vagy valakivel, de magányos vagy. Mekkora paradoxon már ez?
Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy ki az, aki itt volt helyettem az első egy évben. Én, aki egyébként hajlamos voltam (és vagyok most màr ùjra) a Honfoglalàsnàl elkezdeni egy sztorit, és a semmiről is beszélni òràkat, tőmondatokban kommunikàljak?
- Megjöttem. Milyen napotok volt?
- Eltelt. Sokat sìrt. Megetettem. - vontam meg a vàllam.
- És még? Miket csináltatok?
Mit csináltunk volna? Eszik, alszik, sìr, eszik, alszik, sìr a gyerek...
Oké, tény, hogy amikor màr nem egy mezei páfrány szintjén létezett a gyermek, akkor kicsit interaktìvabb lett a történet, de addig...
Nem gyengén szűkült be a tudatom, csak erre a témára tudtam gondolni. Eleinte ki sem akartam mozdulni vele, mert hát ott volt az a témakör is, hogy mi az hogy már 6 hònapos a gyerek, de még mindig nem fogytam le? Persze, ahogy egyre lassult a hormonhullámvasùt és kezdett igényem lenni másra is, nyitni akartam végre a külvilág felé.
Próbálkoztam én sok mindennel, jártunk babaùszásra, ringatòra, hordozòs klubba, baba-mama klubtalálkozòkra, de mindegyikről kifordultam az első pár alkalom utàn. Nem az ő hibájukbòl, csak egyszerűen nekem nem ezekre volt szükségem. Mivel benne éltem a szoptatàs/hozzàtáplálás-pelenkázás-altatás Szentháromságában (valójában Bermuda-háromszögében), hát a kistököm sem akart még akkor is erről beszélgetni, amikor végre kimozdultam otthonról. Nem, még akkor sem, ha a gyerek is velem volt, vagy éppen gyerekprogramra mentünk.
Nem tudtam kapcsolódni velük, mert valahogy nem tudtam elfogadni, hogy egyikőjüket sem az érdekli, hogy én ki vagyok, honnan jöttem, hanem hogy hányszor kakál a kisfiam, mindezt egyébként milyen pelenkába teszi, és az egyre gyakoribb kanalas étkeztetéseknél én melyik dalt szoktam énekelgetni (azt hiszem amùgy a Vuk dalt, de ez most teljesen mindegy). És mondom mindezt ùgy, hogy egyébként én is sokat meséltem a gyerekemről, mert ahogy kezdett kinyìlni a kis értelme, kezdett körvonalazódni, hogy alapvetően nem egy szarfej gyerek.
De Isten látja lelkemet, még ìgy sem mentem oda vadidegenekhez azzal, hogy hellò, ő itt a fiam, Olivér, màr 6 foga van, és naponta kétszer kaksizik, ebből az egyik hígabb, a másik meg embertelenül büdös.
Normális esetben ugye nem kezd ezzel az ember lànya egy éppen indulò kapcsolatfelvételnél, még normálisabb esetben meg a ferde brokszit sem érdekli ez az információ.
A játszótéri beszélgetések meg egy külön kategória volt nálam, valamiért tényleg mindenkit csak az érdekelt, hogy a gyermek vajon a vaginàmon keresztül hagyta-e el a keltetőmet, és hihetetlenül látványosan tudtak azon sajnálkozni, amikor elmeséltem, hogy nem, ez a hihetetlenül jóképű kisfiù császármetszéssel érkezett a világra.
- Ohh, sajnálom, de nem baj, majd a következőnél hátha sikerül neked is...
- Màrmint micsoda sikerül?
- Hát a szülés, hogy vilàgra hozhasd a gyermekedet.
Kérem? De hàt itt van a gyerek előttem, itt fekszik ebben az elegáns, akciòsan vàsàrolt (értsd: kölcsönbe kapott) kávészìnű babakocsiban. Vagyis, ha csak nem a kenyeret hoztam el véletlenül otthonról (màr megint) vagy valami párhuzamos univerzum kivetülése látható, akkor a világra is hoztam őt... te kis buta, te.
- És jòl szopik? (Köszönöm, még nem volt rám panasz.)
- ISZSZ vagy időre? (Na de kérem, ùrinő ilyen kérdésre nem válaszol.)
- Együtt alszotok vagy külön?
- Igen.
Elképesztő sherlock-i megfigyelő- és nyomozòképességemmel megàllapìtottam, hogy teljesen mindegy, hogy mit válaszolok ezekre a kérdésekre, mert borítékolható, hogy a másiknak lesz egy sokkal jobb és hatékonyabb megoldása erre, és önkéntes, tanult anyaprofesszor társam addig nem enged tovàbblibbenni a következő tananyagra, amìg meg nem esküdök a Vekerdy-összesre, hogy mindenképpen kipròbàlom majd az àltala javasolt módszereket, hàtha megoldom vele a(z amùgy nàlunk is egeszen jòl működő) dolgokat.
Egy idő után AutoAnna válaszolt ezekre a kérdésekre.
- És melyik gyümölccsel kezdtétek a hozzàtáplàlást?
- Te melyikkel?
- Az őszibarackot kòstoltattam először.
- Igen, én is pont ìgy.
- És rugalmas vagy szövött kendőben hordoztad?
- Te?
- Először a rugalmassal kezdtem, aztàn...
- Igen, én is pont ìgy.

Eleinte ezeket a témákat, később pedig már inkàbb a játszòtereket igyekeztem kerülni.
És ez ìgy ment egészen a gyerekem majdnem egy éves koràig, amikor végre ràtalàltam egy alakulòban lévő, velem egyìvàsù közösségre...
Miről is kezdtem el mesélni? (Hellò, Honfoglalàs.)
Jah, igen. A név.
Tehàt ezért lett anyahajònaplò.