Amikor ezeket a sorokat leírom, tizenkétezer sokszáz napja vagyok itt a Földön.
Segítek, ne aggódj, a matematika nekem sem volt az erősségem. 33 éves vagyok most. Ilyet ugye, hölgytől nem illik kérdezni, de egyrészt nem is kérdezte senki, meg hölgy sem vagyok, elmondom hát magamtól.

Hogy honnan származom? Mindenhonnan. Mindenhonnan IS.
Északról és Keletről, és most már Nyugatról is.
Minden más normális ember azt mondaná ilyen esetben, hogy budapesti vagyok, hiszen ott születtem.
De sokkal, sokkal több helyszín kötődik hozzám és kötődök én hozzájuk. Kemencén nőttem fel és Tornaszentandráson, Angyalföldön és Óbudán.
Az életem eddigi legfontosabb történése pedig már tatabányai létezésemhez kapcsolódik. De erről majd később. Elképesztő gyerekkorom volt, igazából kicsit mindig is igazságtalannak tartottam a többi gyerekkel szemben, hogy ezek mind velem történtek meg, és nem másokkal. Kivételes helyzetem volt, mert bár városi vagány gyerek vagyok, mégis megadatott a vidék nyugalma, de leginkább az állatok közelsége.

És amikor állatokról beszélek, akkor mindenféle két- és négylábúra gondolok. A kettőnél kevesebb vagy négynél többlábúakkal valahogy sosem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani.

Voltak kutyáink, számukat sem tudom, macskák, birkák, tehénkék, szamarak. Pónik és lovak.

Nyuszik az ólban, és tömve volt a baromfiudvar szebbnél szebb madarakkal is. Csodálatos volt.

Az életem első pár évére nem igazán emlékszem, amire mégis, az mind kórházi élmény. Korábban születtem meg a vártnál, és 4-5 éves koromig egyik szanatóriumi kezelésből a másikba kerültem. Asztmás voltam. Teljesen kiszámíthatatlanul jöttek a rohamok, és mindig kórház lett a vége.

Olyan 3 éves lehettem, amikor egyszer a földszinti barátnőmmel, Katicával építettük éppen a homokpalotákat serényen, amikor éreztem, hogy megint nehezebben kapok levegőt. Anyám már rutinosan megláthatta a legelső, legapróbb jeleket, így egyből odarohant hozzám a homokozóba, és azt kérdezte: Menjünk a doktor nénihez? Köhögve-fuldokolva bólogattam, és naivan elhittem, hogy a saját házi orvosomra gondolt az anyukám.
Labancz doktornénit pedig nagyon kedveltem, mert nagyon kedves volt és mindig finom púderillatú volt a keze.

A szomszéd bácsi vitt minket kocsival, levegőért küszködve kuporogtam a hátsó ülésen, az anyukám ölében fekve. Ő csak csitítgatott, közben a hajamat simogatta. Sokáig utaztunk, nem értettem, hiszen a doktor nénink alig pár utcányira volt a lakásunktól.

Amikor kinéztem az autó ablakán, már besötétedett, és a kivilágított parkban felismertem a szanatórium épületét.

Bevittek, vizsgálgattak, kaptam gyógyszereket. Aztán bekerültem a már jól ismert és nagyon utált fém rácsos ágyba, anyukám már a rácson keresztül búcsúzkodott suttogva. El kell mennie, nem maradhat itt velem, de megígéri, hogy reggel visszajön.

Elment és én ott maradtam az ágyban, egyedül. Addig pityeregtem, amíg bejött az éjszakás nővérke, és nagyon halkan, de rám szólt, hogy ne sírjak, mert felébresztem a szobában alvó többi gyereket és a sírás amúgy sem tesz jót az állapotomnak, nyugodtnak kell maradnom.

Anyukám tényleg visszajött reggel, és még nagyon sok másik reggelen is. Nem emlékszem már, hogy pontosan meddig voltam bent akkor a kórházban, de gyerekként egy egész életnek tűnt.

A szüleim felváltva jöttek látogatni, ha Apu épp éjszakás műszakból jött, akkor munka után felzötyögött hozzám a fogaskerekűvel, Anyu pedig délután, vagy fordítva. Hatalmas, fás parkja volt a szanatóriumnak, amikor éppen jobban voltam, akkor kimehettünk oda sétálni a szüleimmel. Mivel sokszor és sokáig voltam ott, jól ismertem a park minden zegét-zugát, sokszor képzeltem azt, hogy királylány vagyok, és ez itt a mi birtokunk. A hatalmas, lombokkal fedett kis sétálóútjaival és padjaival nekem csodavilág volt. Csak azon a fránya vaskapun nem mehettem ki.

A bejárattól nem messze volt egy újságos bódé, egy trafik. Kis hatszögletű, fa bodega volt, szemüveges, mosolygós eladó bácsival. Apukám gyakran beszélgetett vele felnőttes dolgokról, amiket nem értettem, de már akkor is lenyűgözött, hogy bárkivel bármiről el tud beszélgetni.

A trafikban nem csak újságot lehetett vásárolni, hanem mindenféle gyerekeknek való kincseket is, színezőt, ceruzákat, plüssöket, mesekönyvet.

Apu egyik reggel ajándékot vett nekem, megkaptam Gyurkovics Tibor Tónió, a póniló című verses kötetét. Ahogy sétálgattunk a parkban, Apu felolvasta nekem belőle a verseket, és órákig nevettünk a Kacskaringóson.

“Kacsa-macsa mit csinál?

Hápog s az útra kakál.

Aztán onnan tova billeg,

kis feneke, mint a billog.“ 

Aznap nagyon vártam Anyukámat, hogy megmutathassam neki az új kincsemet, és elmondhassam ezt a hihetetlenül vicces versikét.

Délután jött, munka után és Ő is hozott nekem ajándékot.
A Tónió, a póniló című versgyűjteményt.
Így esett, hogy ez a könyv nekem duplán is megvolt, és azért valljuk be, nem sok 3 éves mondhatja el magáról, hogy egy ilyen könyv kétszeresen is a birtokában van.
Azt hiszem nagyjából ez lehetett az, ami elrendelte a könyvekkel való későbbi kapcsolatomat...